ZENGŐ LEGENDÁJA

A Zengő lábánál, ott, ahol ma Püspökszentlászló faluja áll, élt egyszer egy fiatal pásztor a feleségével és kisfiukkal. Vasárnaponként, amikor megszólalt a kápolna harangja, az asszony mindig elindult a misére, magával vitte gyermekét is. A férj közben felhajtotta a nyájat a hegyoldalba, hiszen a juhokat nappal sem lehetett magukra hagyni.

Egy tavaszi napon – a hó már elolvadt, és közeledett a húsvét –, virágvasárnapon, különös dolog történt. A harangszóra ezúttal nem az asszony jelent meg a kápolnánál, hanem a pásztor. A felesége a hegyre indult, karján a gyermekkel, a nyáj után. A férj nem kérdezte, miért ragaszkodik hozzá, hogy éppen virágvasárnap másszon fel a hegyre – és az asszony úgysem mondta volna el, még neki sem. Valami különleges dologra készült.

Egy évvel korábban, amikor a férje helyett ő őrizte a nyájat, elöntötte a bánat. Miért kell neki ilyen elhagyatott helyen, szegénységben élni? Ekkor, mintha a földből nőtt volna ki, egy tündér jelent meg előtte:

– Én vagyok a hegy szelleme. Ha gazdag akarsz lenni, jól figyelj: ez a hegy évente egyszer, virágvasárnapi mise idején kinyílik, és megmutatja végtelen kincseit. De csak akkor, ha pontosan akkor fent vagy a csúcson.

A tündér, ahogy jött, úgy el is tűnt. Az asszony nem tudta, álmodta-e az egészet, de senkinek sem szólt róla – csak várt, türelmetlenül, hogy újra eljöjjön a virágvasárnap.

És eljött. Már nem érdekelte sem a nyáj, sem a férje – futott, felfelé a meredek ösvényen, karjában a kisbabával, hogy időben felérjen a csúcsra. Alighogy megérkezett, a völgyben megszólalt harmadszor is a harang, kezdődött a mise. Abban a pillanatban a Zengő megnyílt. A hegy gyomrában arany, ezüst, drágakövek és csillogó kincsek ragyogtak. Az asszony elámult, majd egyre beljebb merészkedett. Letette a gyermekét, s mohón kezdte markolni a kincseket – kötényébe, kezeibe halmozta, majd kirohant, hogy letegye őket, és visszatérjen a gyermekéért.

De abban a pillanatban, amikor kilépett a hasadékból, véget ért a mise – és a hegy bezárult.

A kisfiú örökre eltűnt a hegy mélyén.

Az asszony gazdag lett – de elveszítette legnagyobb kincsét, az egyetlen gyermekét.

Nem tért vissza többé otthonába. Azóta is a hegyet járja, bolyong, keresi a titkos bejáratot, amelyen keresztül visszajuthatna fiához. Ruháját szétszaggatta a bozót, hangja beleveszett a szélbe – sírt, kiabált, zokogott, míg végül elvesztette eszét.

A fák megsajnálták – könnyeikkel együtt visszhangozták fájdalmát.

És ma is, amikor viharos szél süvít át a Mecsek gerincén, azt mondják az emberek: a hegy morajlik, sír és zúg – a pásztorasszony lelke járja a Zengőt.

A legenda tanulsága

„A nagyobb gazdagság keresése közben sose veszítsük el azt, amink már van – különösen, ha az pótolhatatlan.”

A Zengő legendája arra tanít, hogy az igazi kincseink nem az aranyban vagy ezüstben rejlenek, hanem a mindennapi életünkben: a gyermekeinkben, a közösségünkben, a természetben, ami körülvesz minket. A Zengő megvédéséért indított civil kiállás ugyanezt az igazságot hordozta: rövid távú érdekek helyett a maradandó értékek megóvását választotta. A hegy, az erdő, a bánáti bazsarózsa és az emlékezet mind olyan kincs, amely már most is a miénk – és megérdemli, hogy megőrizzük.